Ami visszafordíthatatlan – emlékezés Gera Mihályra

Gera Mihállyal 1991 júniusában találkoztam először. A MÚOSZ fotóriporteri szakára felvételiztem. Nem sok mindent tudtam a fotózásról, csak azt, hogy szeretem. A felvételin Mihály Pólya Zoltán mellett ült, élesen emlékszem, ahogy az egyik képemet kiválasztotta. Kézbe fogta, majd az asztalra tette, percekig nézte, aztán felém fordult. A kép emberi hátteréről kérdezett: mikor és hogyan készült, ki van a képen. Mesélnem kellett Dédanyámról, a nagybaracskai Halászcsárda szakácsnőjéről, aki évtizedeken keresztül a csárda konyhájában élt. Kérte, hogy ha szeptemberben találkozunk, ne felejtsem újra elhozni ezt a képet… 1991 őszén az akkor indult Európa magazinban írt a képről. Ez volt az első fotóm, ami a sajtóban megjelent.

Képolvasás óráját mindannyian nagyon szerettük. Fontos volt számára a pontosság, mindent meg is tettünk, hogy ne késsünk. Az első pillanattól kezdve mélyen megérintett minket az a tisztelet, ahogy felénk fordult, ahogyan bevezetett minket a fényképezés lélektanába. Beszélt arról, hogy hányféleképpen lehet látni és láttatni a világot, hiszen a fotózás nemcsak önkifejezés, hanem lelkünk-személyiségünk egy darabja. Megtanított minket arra, hogyan adjunk címet egy fényképnek: a kép, ha hat, a szemtől elér a szívig; fölösleges hosszú címekkel akadályozni az útját. Fotóriporterként pedig törekedjünk a tömör, tényszerű képaláírásra, hogy méltó módon adjuk tovább azt a pillanatot, amit megörökítettünk. Felelősséggel tartozunk azért, hogy mit és hogyan tárunk a világ elé. Figyelt ránk, sokat kérdezett, elemző gondolkodásra tanított.

Gera Mihály a képben rejlő humanizmust tartotta a legfontosabbnak. Mindegy, hogy kezdő, vagy évek óta sikeres fotóriporter képe szólította meg, a fotó minden részletét megfigyelte, olyat is meglátott, amit az alkotó alig. Képmeséinek tanítását magammal vittem arra az útra, ami a fotográfiától a fotóterápiáig vezetett. Útravalóként Roland Barthes idézetét kaptam tőle: „Nem a közöny teszi könnyeddé, természetessé a képet, hanem a szeretet, a végtelenül nagy szeretet.”

Hiánya pótolhatatlan.

Bege Nóra