Élhet-e az, aki egyszer már meghalt?

Csak látszólag bugyuta a kérdés, mert ugye aki meghalt, akit elhamvasztottak, akit két méter mély gödörbe tettek, akinek hamvait szétszórták, hogy újra eggyé legyen az anyatermészettel, az már biztos nem él. Biztos?

Aki elhunyt, akivel nem lehet nap mint nap találkozni, telefonozni, aki már a ma történtekhez látszólag nem tud cselekvő módon viszonyulni, az bizony nem él. Nem él abban a formában, ahogy addig a napig, míg mindezt tudta, tette. De ha nem él, hogy lehet holnap a 90. születésnapja? Ha nem él, miért beszélünk mégis róla, miért olvassuk írásait, miért emlegetjük olyan helyzetekben, amit ő kellene, hogy megoldjon?

Mert az 1931. október 26-án született Gera Mihály egyszemélyes intézmény volt a kortárs magyar fotográfiában, a fotókönyvkiadásban. Amíg voltak körülötte intézmények, azok segítségével, később egyedül (mindenféle honorárium, anyagi elismerés nélkül) teremtette meg a feltételeit annak, hogy folyamatosan kiadhassa a Fényképtár című könyvsorozatot. Ilyen jelentős vállalkozása a magyar fotográfiai könyvkiadásnak addig aligha volt, s ha Gera Mihály nem szervezte volna a szerkesztéstől a megíráson és képválogatáson át a kiadói munkálatokig és a terjesztésig, akkor nem is lett volna.

Az évente két-négy kötettel bővülő sorozat a harmincadik köteténél szakadt meg. A sorozattá rendezett albumok mindegyike olyan kortárs fényképészeket mutatott be, akik a Fényképtár nélkül soha, vagy csak nagyon nehezen juthattak volna szerzői album lehetőségéhez. A sorozat könyvei nélkül az érdeklődők legfeljebb a sajtóban, kiállítási katalógusokban véletlenszerűen megjelentetett képekből ismerhetnék meg Berekméri Zoltán, Fuszenecker Ferenc, Schwanner Endre, Kresz Albert, Rév Miklós, Lajos György és a többi jelentős (akkor még) kortárs műveit. Gera Mihály másik jelentős vállalkozása a pályakezdő fiatalok megismertetését célzó füzetsorozat, a Fotóesszék, de ezeken kívül is sok-sok könyvet szerkesztett, töltött meg sajátságos, fanyar, néha epés, de mindig szakmailag korrekt és felkészült esszéivel. Olyan tudásokat, irodalmi, zenei, képzőművészeti elemeket épített be a fotóról, a fotósról szóló írásaiba, melyek olvastán már nem kellett pironkodnunk, hogy a magyar fotó olyan szegényszagú, pórias, földhözragadt a többi művészeti ághoz hasonlítva.

Aki kicsit is szeretne valamit tudni a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek, az ezredforduló magyar fotográfiájáról, annak kötelező lenne elolvasni a két kötetes, válogatott írásait tartalmazó könyvet, melynek címe is olyan gerás: Mi a fénykép? Amit harminchat év alatt megtudtam róla. Mi, akik részesei voltunk ennek a kornak, mi is csak csodálkozunk, mi mindent látott (gyakran helyettünk is) Gera Mihály. Ráadásul tevékenysége nem korlátozódott csupán a könyvkiadásra, hanem szóban és írásban, kritikusként, értékelő szakemberként, kiállítások megnyitójaként, zsűrik tagjaként, kávéházi beszélgetések ritkán megszólaló, de akkor nagyon határozott véleményt megfogalmazó, muszájráodafigyelni emberként, a MÚOSZ Fotóriporter iskolájának tanáraként egyaránt hozzájárult a kortárs fotográfia megismertetéséhez, színvonala emeléséhez. És ha olvassuk írásait, és ha beszélgetünk róla, és ha kiállítást szervezünk a kortárs fotográfiai gyűjteményéből, akkor megválaszoltuk az elején feltett, butácskának tűnő kérdést, élhet-e az, aki meghalt. Persze még azt is gondolom mindezek után, hogy akinek a fotográfia területén mozogva, nem jut semmi és senki eszébe e név olvastán, és aki nem olvasott, nem olvas egyet sem az írásaiból, az valószínűleg nem Mihálynak árt, hanem saját magának és leginkább nekünk.

Kincses Károly
Balatonakali, 2021. október 25.