„… a jókat dobjuk ki Szebeni úr, csak a legjobbakat hagyjuk meg.”

Misinek (Gera Mihálynak, Gera úrnak) ez az ikonikus mondata szinte mindent elárul róla: a (mindenféle) dolgok iránti igényességét, a minőségi munkát megkövetelő szigorúságát, és nem érdekelte, ha valaki ezt karcosságnak tekintette…

Az egész habitusát, a mindennapjait is áthatotta ez a fajta igényesség, a tökéletességre való törekvés.

Ha úgy adódott, képes volt jókat gyalogolni egy finom kenyérért, vagy órákat bumlizni Budapest legtávolabbi pontjára is azért, hogy a legjobb minőségű tintát tudja megvenni kedvenc töltőtollába – s az utazással töltött idő nem volt hiábavaló, mert könyv mindig volt nála… Olvasnivaló! A mindig öröm!

A megjelenése, a mindig tiszta cipő, a kifogástalan öltöny, a finom bőr aktatáska, a mellény, a zsebóra… a lényéből sugárzott egyfajta természetes arisztokratizmus, valami olyan (polgári) tartás, ami mára már talán végérvényesen kiveszett a világunkból.

Valamikor 1973 tavaszán ismertem meg Gera Mihályt: ekkor fogtunk először kezet, mint munkatársak-kollégák bemutatkozva egymásnak; és 2014. május 5-én délután fogtunk kezet utoljára Misivel, és anélkül, hogy kimondtuk volna, mindketten tudtuk: valóban utoljára.

41 év alatt kollégákból barátok lettünk, volt időszak, amikor elszakadtunk egymástól, majd egy idő után ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk… egyetértettünk dolgokban vagy vitatkoztunk dolgokról… beszéltünk, beszéltünk: mindenről… néha bosszantott bennünket minden, és közben nagyokat (sokat) röhögtünk… mindenen.

Kapcsolatunk eredője (és éltetője is) a könyvek és a zene (a klasszikus- és a jazz-zene) iránti rajongásunk volt.

Volt úgy, hogy csak azért találkoztunk, hogy meghallgassunk egy George Shearing lemezt, akár többször is, vagy volt úgy, hogy Cecilia Bartoli hangjába szerelmesedtünk bele… szerettük Sosztakovics csellóra írt koncertjeit…, vagy azért tértünk be például legutóbbi olaszországi utazásunk alatt esténként mindig ugyanabba a bárba grappázni, mert ott a gépből klasszikus operarészletek szóltak és némely népszerű áriát együtt énekelhettük … Pavarottival…

Ám Misi leginkább mint „Az Olvasó Ember“ fog megjelenni előttem.

Amikor írt is (mennyire szerette a finom-papírosú füzeteket, a jó töltőtollakat!) – elsősorban is a fotográfiáról, fotográfusokról – az írásait-cikkeit-megnyitóit akár olvasónaplóként is lehet értelmezni, hiszen szívesen szőtt idézeteket éppen aktuális olvasmányaiból az éppen aktuális mondanivalójába.

Író-emberként is igazi olvasó-ember maradt, olyan, akit Szerb Antal így jellemzett: „… én (arra az) olvasóra gondolok, (…) akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.”

Halálos betegen is (amikor fogyó ereje engedte) könyvet/könyveket kért: a régi örömteli izgalommal mutatta, hogy a Montaigne esszék új kiadását olvassa, … és közben a Bartók Rádiót hallgatta.

Könyv és zene.

Végül Misire emlékezve Krasznahorkai Lászlót idézem: „Számomra nem is úgy áll, hogy maga a mondat lenne a tökéletes, hanem, hogy a tökéletes egy mondatba van belerejtve. A kérdés, hogy melyik az a mondat. Törekszem tehát. (…) egyfajta törtségben,, folyamatos akadálypályán élek, a szabdaltság, a töredezettség, a félreértések, a tévelygések között, és ezt nem lehet másképp, mint a remény árnyéka alatt, ahol a remény azt jelenti: a tökéletes, az van.“ (Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, Budapest 2012)

Nádai Ferenc

Verőce, 2022. 01. 31.