Gera Mihály, az egyszemélyes intézmény

Gera Mihály nélkül nincsen magyar fotótörténet. Semmi túlzás sincs abban, ha a 20. századi magyar fotográfia meghatározó intézményének tartjuk Mihályt. Azért használom az intézmény kifejezést, mert évtizedeken át íróként, szakíróként, szerkesztőként, pedagógusként, közösségszervezőként, kiadói emberként, kollégaként, jó ismerősként, barátként is szerteágazó munkásságát egyetlen dolog határozta meg akárhol is működött éppen. Az, amivel önmagát is definiálta. Tudják, mire gondolok? Majd elárulom.

A 70-es évektől egészen haláláig az elkötelezettsége határozta meg a ténykedéseit, és így tartottuk őt számon a szakmában. Nem tudnék még egy olyan embert mondani, aki a rendelkezésére álló alkotói időt ennyire produktívan, a köz számára hasznosan és nívósan töltötte volna ki, mint ő. Nem vállalkoznék a hosszú felsorolásra, mi minden kötődik a nevéhez. Remélem, lesznek majd fiatalok, akik megírják Gera Mihály szakmai pályájának részletes és hiteles krónikáját. De azért felidéznék mégis néhány jelentős mozzanatot. Az Új Tükör hetilapban megjelenő úttörő jellegű fénykép elemzéseit, a Váci utcai Fotóművészeti Galéria vezetését, a saját korában meghatározó Fotó című folyóirat szerkesztését, a Fotóművészet egyik szerkesztőjeként végzett munkáját, a MÚOSZ fotóriporter iskolájában bevezetett és nagy hatású képelemző óráit, a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep életében való közreműködését. Az elnökként való munkálkodását a Magyar Fotóművészek Szövetsége élén nagyon is viharos időkben. A Magyar Fotográfiai Alapítvány kurátori éveit. A Mai Manó művészeti vezetőjeként töltött időszakot.

Meg persze a könyvkiadói munkákat. Minden nehézség ellenére ezt szerette a legjobban. Könyvvel foglalkozni ez volt a lételeme. De innen is csak szemezgetek. Muszáj említeni a Fényképtár sorozat elindítását, több hiánypótló monográfia (Gink, Nagygyörgy, Friedmann, Balla, Zaránd, Urbán és még sokan másokéi) album szerkesztését, megjelentetését, a fővárosi tematikájú alkotások könyvvé szerkesztését a Városháza kiadónál.

Ha most személyesen jelen tudnék lenni, akkor a kezemben lenne a Fényképtár különleges kötete, amivel őt köszöntöttük a 70-ik születésnapján 2001-ben. S amibe módom volt hosszabb interjút készíteni vele. A beszélgetés címe tőle vett idézet: „A kortárs magyar fotóművészet szolgálója vagyok”. Látják, már megint Mihály fogalmazta meg legjobban a lényeget még saját magára vonatkozva is. Ez az érvényes és igaz öndefiníció, amit a beszédem elején említettem. Ezt megértve, talán fölrajzolható a Gera jelenség.

Szent volt? Nem. Hibázott? Igen. Mindenben igaza volt? Nem. Voltak elfogultságai? Igen. Esendő ember volt. De milyen ember! Ha a mából tekintünk vissza munkásságára, már jól látható: ikonikus figurája a magyar fotográfiának Gera Mihály.

Igyekeztem újra olvasni sok mindent a megnyitóra készülve. Elővettem a 2008-ban megjelent másik interjúmat is vele. Egy cikksorozatba készült a Fotóművészet részére. A záró kérdésemre adott válaszában azt mondta: „jószerivel a szakma perifériáján vagyok.” Akkor, 14 éve megdöbbentem, különösnek tartottam, hogy egy Gera Mihály, egy ennyire fontos ember így érzi magát. Talán túlzásnak is éreztem a kijelentését. Túl borúlátónak, túlzottan kritikusnak. Az is lehet, hogy a magnóm kikapcsolása után vitáztunk is erről egy kicsit. De most úgy gondolom, talán ebben is igazat kell adnom neki utólag, mint annyi minden másban. Tapasztaltabb és józanabb volt. Már akkor érezte a korszellem változását.

Én pedig örülök, hogy ismertem őt, dolgozhattam és vitatkozhattam vele. Meg jókat nevettünk is vagy összekacsinthattunk néha, ha éppen egyet gondoltunk. S végül ezt már csak magának mondom, Mihály: van néhány ember, akinek a szavai mindig eszembe jutnak, ha írnom kell meg amikor tanítok vagy kiállítást nyitok meg. Sejtheti, hogy a maga hasznos tanácsai és személyes példája is velem van. És lesz is mindig.

Budapest, 2022. február 2.